Saját zsíros vártornyom rabja voltam
Sokáig éreztem magam úgy, mint a vártoronyba elzárt királylány, aki nagy sóhajtások közepedte, könnyeit visszafogva néz a távolba saját testének és lelkének fogságából lesve a mellette elhaladó esélyeket, lehetőségeket és eseményeket.
Minden olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt akkoriban. Sokáig némán, erőmet elveszítve ültem egyedül, miközben mások csinos ruhában mosollyal az arcukon haladtak tovább az élet szépnek képzelt útján. Persze nekik is biztos megvolt a saját kihívásuk, de valahogy olyan önfeledtnek tűntek és boldognak. Én sem akartam kitűnni a sorból, felvettem hát a mosoly és vidámság álarcát, de szemeimben továbbra is olvasható volt az a mély fájdalom, amit aki valóban belenézett el sem tudott téveszteni.
Az idő csak ment és ment, a túlélésre fókuszáltam. Körülöttem (bennem) pedig egyre jobban omlottak össze az addig stabilnak és mindentől megóvónak hitt érzelmi falak. Néha úgy éreztem ki sem látok és sosem tudok majd kijutni a vártoronyból amit az életem eseményeire adott érzelmi reakciókból építettem.
Testem visított a segítségért, de a lelkem közben már a pincéig zuhant. Rá kellett jönnöm, hogy nincs tovább, ha tovább csinálom ezt a következő eséssel a torony alatti kriptában találhatom magam.
Ekkor jött a fordulópont, amikor elkezdtem segítségért kiabálni, amit szerencsére az közelembe “sodort” bölcs öregember meg is hallott és felismerve a hangomban rejlő kilátástalanságot kegyeibe fogadott és addig beszélt hozzám, és világító lámpásával fényt adott a sötétségbe, amíg elkezdtem meglátni a pincében lévő kicsinyke ajtót és az azon keresztül vezető kiút csúszós, göröngyös lépcsőfokait.
Tele félelemmel, de a gyógyulás és egy szép élet lehetőségének fényszikrája által adott motivációval a lelkemben kinéztem az ajtón. Az orromat egyből megcsapta a dohos állott levegő fanyarkás illata, a sötétségben csak egy apró az előttem lévő csigalépcső tetejéről beszűrődő fénycsóva jelezte, hogy jó útra lépek.
Magamba szívtam minden erőt, amit az apró világosságsugár adott szunnyadó tettrekészségemnek és kiléptem a saját rég eltemetett világomba, ahol tudtam, hogy az út a vágyott ismeretlenbe vezet. Végre éreztem, hogy van miért elindulni és nem vagyok teljesen egyedül még akkor sem, ha a lépéseket magamnak kell megtennem. Elindultam az önismeret, a magammal való szembenézés útján.
Nyiókép: Chris Carter / Pexels
