Miért is annyira nehéz lefogyni? – 1. rész – A kisebbrendűségi érzés.

Miért is annyira nehéz lefogyni? (1. rész)

A kisebbrendűségi érzés

A saját történetemen keresztül megtapasztaltam, hogy az (tartósan) eredményes fogyókúra egy hihetetlenül nehéz misszió. Több faktor is közre játszik abban, hogy végül sikerrel vagy sikertelenül zárul, viszont én most egyet szeretnék kiemelni és megvizsgálni. Ez pedig nem más, mint a kisebbrendűségi érzés.

Mindenki akinek gondja van a saját külsőjével megéli az elégedetlenség és kisebbrendűség érzését, ami az elindulásnál nagy kihívást jelent. 

Emlékszem minden egyes alkalommal amikor belekezdtem az éppen aktuális világmegváltó fogyókúrámba és lementem az edzőterembe úgy éreztem magamat, mint egy két lábon járó óriásplakát amin XXL-es betűkkel az szerepel, hogy “látod milyen ciki és kövér vagyok”. Félve néztem körbe és azt éreztem, hogy folyamatosan mindenki engem bámul, mert kilógok a sorból, mert nem illek bele a tökéletes testű sportos közösségbe. Valahol tényleg más voltam, mert nap mint nap magamon cipeltem azokat a súlyokat amiért más lejárt, hogy emelgethesse.

Fotó: Victor Freitas

Ahogy haladt előre a folyamat – már amikor kitartottam – ezek az érzetek teljesen megváltoztak és egyre ritkábban jöttek elő. Rá kellett jönnöm, hogy sok esetben nem azért néztek az emberek, mert azt a nyomorúságot látták bennem, mint amit én éreztem legbelül, hanem azért, mert tisztelték a kitartásomat. Már nem éreztem magam kellemetlenül azért, mert a többiekkel ellentétben én csak gyalogolni tudtam a futópadon, és lassacskán én is fel mertem emelni a tekintetemet és mások szemébe nézni. Egyre jobban töltött el a büszkeség, hogy milyen szépen változik a testem és ahogy nyitottam ezt elkezdték mások is megjegyezni, sőt volt aki elmesélte, hogy ő is járt hasonló cipőben mint én. Nekik is jól esett és nekem is.

Sosem tudhatja az ember, hogy nem-e egy olyan szépen kidolgozott testű emberrel néz éppen szembe, aki anno szintén a nagy zsírpárnák szigetén szenvedett.

Ennek ellenére nekünk a fogyást éppen elhatározó vagy akár már a folyamatban benne lévő embereknek nagy erő kell ahhoz, hogy legyőzzük a fejünkben lévő gátlásokat és kisebbrendűség érzetét, hogy újra meg újra elinduljunk az edzőtáskával az oldalunkon és nekivágjunk a mozgásnak. Persze utána már mindig könnyebb és szuper érzés, de előtte mintha az ember bőrét nyúznák…

Én például eleinte mindig újabb és újabb határidőt alkudtam ki magamnak, mert természetesen nagyon fontos takarítani, főzni, rendet rakni, telefonálni, bevásárolni, olvasni, cipőt pucolni, fejet vakarni, gondolkodni, elpakolni (stb.) valóm volt a sportolás előtt… amit egyértelmű, hogy addig húztam míg be nem zárt az edzőterem. Itt persze jött a bűntudat amit jobb esetben nem valami édességgel folytott le az ember.

Fotó: Gratisography

Viszont jó hírem van, mert annak ellenére, hogy eleinte szinte minden alkalommal előjön ez az emóció – amit bizony minden egyes alkalommal le is kell küzdeni – de tapasztalatból mondom idővel jobb lesz, mert ahogy jönnek a sikerélmények és fejlődünk ezek a rossz illúziók egyre ritkábban és egyre kevésbé intenzíven fognak megjelenni, majd szépen ki is kopnak. Olyannyira, hogy egy pár hónap után már hiányozni fog és kínzó bűntudat mardossa az ember lelkét, ha kihagyja az edzést. Teljes pálfordulat.

Persze ezek az érzések nem csak a mozgás kapcsán jelennek meg. Vegyük például az evést.

Számszerűsíteni, ha akarnám se tudnám azokat az alkalmakat amikor vágytól heves várakozással, de gyomorgörccsel vettem repetát vagy közelítettem meg a desszertes tálat egy-egy családi vagy baráti összejövetelen.

Úgy éreztem mindenki azt vizslatja, hogy mekkora adagot vagyok képes beletuszkolni a gyomromba, hogy hány és milyen süteményt és hogy mekkora szelet tortát veszek a tányéromra – tegyük hozzá ez az érzés az esetek nagy részében nem volt alaptalan…

Egy idő után már rutinszerűen jöttek a kérdések:
– Csillagom, nem lesz ez sok?
– Biztos, hogy azt a süteményt még meg akarod enni?
– Mi lenne ha ejtőznél egy kicsit mielőtt még egy szelet tortát eszel? stb.

Akkoriban már vártam, hogy mikor érkeznek ezek a támadások – mert annak éltem meg – a változó pedig csak az volt, hogy éppen kitől.

Fotó: Sebastian Voortman

Ami bosszantó volt az egészben, hogy tudtam, hogy azért mondják, mert szeretnek és bevállalják, hogy akár bántsanak és idegesítsenek, ha ezzel segítenek nekem. Hihetetlenül fájt, hogy fájdalmat okozok ezzel nekik. Miközben az ő szavaik pedig mint éles kések a húsba döfve sebezték lelkemet minden egyes alkalommal. Szóval duplán fájt. Belül pedig csak egyre kisebbnek és szerencsétlenebbnek éreztem magamat.

Minden jószándékuk ellenére, csak vették el a maradék erőmet is amivel szembe szállhattam volna a belső mumussal, mert helyette gyógyítgathattam azokat a sebeket amik így keletkeztek.

Sajnos nem értették – és nem is érthették – hogy addigra már akkorára nőtt a probléma, hogy ezekkel az eszközökkel nem jutottak sehova. Persze félre értés ne essék, megértem őket, biztos vagyok benne, hogy kegyetlenül frusztráló lehetett tehetetlenül nézni azt az önpusztító folyamatot amiben benne voltam.

Igazából, valahol mérhetetlenül hálás is vagyok mindazoknak akik kimutatták a szeretetüket és aggódásukat ilyen formán, mert bár megvolt az ára és itt van egy ellentmondás is, de így megkaptam azt a törődést ami legbelül nagyon, de nagyon hiányzott akkoriban az életemből.

Ez egy oldalról jó, de a fricska a helyzetben, hogy az annyira sóvárgott figyelmet azért kaptam meg, mert zabáltam, és innentől kezdve miért is hagytam volna abba!?… Vissza is tértünk az origóhoz, bezárult az ördögi kör. Sakk matt. Nem csodálom, hogy szegények nem tudtak mit kezdeni se velem, se a helyzettel.

Itt jön képbe az a gondolat, hogy a súlygyarapodás igazából csak egy tünet, és amikor az ember szeretne valakinek segíteni abban, hogy a hízási folyamat visszaforduljon, akkor azt kell megnézni, hogy milyen lelki háttere van a dolognak, milyen hiányérzet okozza azokat a pótcselekvéseket amik miatt kialakult a szörnyű, zsíros helyzet és hogyan lehet tényleg a gyökerénél megszűntetni a problémát.

Bármennyire is szomorú, van amikor a család és a barátok egy ilyen helyzetben egy pont után tényleg tehetetlenek, mert annyi sérelem halmozódik fel, plusz rokonok esetében ott van a genetikai kötelék és hasonlóság ami miatt ütközések vannak a megegyező személyiségjegyekből adódóan. A barátok pedig a koruk és a hasonló tapasztalat hiánya miatt nem tudnak mindig segítséget adni.

Ez az oka annak, hogy sok esetben a megoldást egy karizmatikus külső személy hozza el, legyen az egy új ember a családban, egy edző, egy mentor, egy tanár vagy egy pszichológus szakember – akihez fordulni ilyen esetben nagyon célravezető tud lenni. Abban pedig nincsen semmi szégyellnivaló, hogy valaki nem teljesen egyedül csinálja a folyamatot, sőt!

Azok akik eljutnak odáig, hogy segítséget kérjenek már jó úton járnak, végigvinni úgyis még nagyobb menet, ezért elkel ilyenkor a támasz mindenkinek.

Fotó: Oleksandr Pidvalnyi

Persze jön egy újabb ellentmondás: támasz ide vagy oda, azért összességében egy igazi magányos küzdelem a fogyás.

Gyorsabbá, gördülékenyebbé – esetekben sikeressé – teheti a folyamatot a segítség, de minden percben nem lehet ott melletted valaki, hogy noszogasson, nyomjon előre és terelgessen a jó irány felél. Valójában pedig nem is lenne jó, mert akkor nem a saját eredményünk lenne.

Szóval, jól jönnek a mankók, de ahhoz hogy értékelje az ember amit letett az asztalra és utána tartsa az új életmódot és eszébe ne jusson visszahízni, bizony nem lehet megúszni a harcot. Én is próbáltam anno máshogy viszonyulni, aztán évekig ment a jojózás. Visszanézve elég nagy időpocsékolás volt – bár fontos megemlíteni, hogy mindig megvolt az oka, hogy miért nem ment – és olyan mintha az élet nagy gyerekparkjában lettem volna bemutatódarab a “hogy kerüld ki az igazi megoldást” standon.

Annak ellenére, hogy ma már ezek az érzések nincsenek jelen az életemben és senkire sem haragszom, ami pedig szintén nagyon fontos: senkit sem okolok azért, hogy odáig fajult a helyzetem, hogy 140kg-ról kellett magamat visszaküzdeni az igazi énemhez mégis nehéz visszamenni ezekbe az időkbe, hogy hitelesen írhassak Nektek az érzésekről amiken átmentem, és amin még sok-sok a túlsúlyos átmegy – mert az enyém egyáltalán nem egyedi eset – hogy az tényleg segítség legyen. (Remélem az.)

Summa summarum, eljutni a kövérségig nem egy egyszerű menet, sok kisebb-nagyobb sérülésből tevődnek össze az extra kilók – erre mindig gondoljatok amikor elítélnétek valakit aki túlsúlyos – amik torzítják, módosítják a személyiséget is.

Nem véletlen, hogy akik lefogynak és megváltoznak teljesen más szemmel látják a világot mint akik nem jártak Túlsúlyföldén. Az új test hozta új élet megszokása és integrálása pedig nem is olyan egyszerű, gyakorlatilag egy új ismeretlenbe, a normál testalkatúak világába lép az ember, ami vagy azért kihívás mert még sosem járt itt, vagy azért mert eltelt x év azóta mióta vékony volt – de erről úgyis írok még bővebben egy másik alkalommal.

Búcsúzóul csak annyit mondok mindenkinek aki filozofál, hogy:
Kalandra fel! Mert piszkosul megéri!

Leave a Comment

Lépj velem kapcsolatba!

Kedves Látogató! Kérdezz bátran tőlem emailben és amint tudok válaszolok Neked.

Not readable? Change text. captcha txt

Start typing and press Enter to search