In Medias Res – avagy miből lesz a kövérbogár

Mindenkinek más a története, máskor hízik meg és különböző okokra vezethető vissza a súlygyarapodása. Az én esetemben már gyerekkoromban elkezdődött ez a folyamat. A legelső konkrét emlékem arról, hogy a túlsúly problémát jelent 7 éves koromból származik amikor az egyik osztálytársam a dagadt disznó nevet adta nekem. Emlékszem a fájó és egyben sokkoló érzésre amivel ennek a névnek a megkapása párosult.

Sírva mentem a mosdóba és ki sem jöttem egészen a szünet végéig. Persze nem kellett sokáig várni, többen is beálltak a sorba, hogy így csúfoljanak. Végül egy lavina indult el ami hosszú évekig tartott és aminek a végén már visszasírtam az időt amikor csak „dagadt disznónak” tituláltak.

Nem gondolom, hogy a súlyproblémáimat innen lehet datálni, de az első szembesülést igen aminek szerintem mindenképpen nagyon fontos szerepe van abban, hogy végül több mint 140 kilósra híztam. (Igen… Nekem is leesett az állam amikor megláttam… De erről majd később.)

7 évesen, amikor dagadt disznónak hívtak.

A helyzet pikantériája pedig az, hogy mai fejjel visszanézve az akkoriban rólam készült képeket egyáltalán nem estem a túlsúlyos kategóriába… Egy normál testalkatú kleopátra frizurás lányka voltam, aki persze olyan sovány mint az osztály sáska alkatú “top modelljei” nem volt, de az is biztos, hogy egy „dagadt disznó” sem. Viszont valószínűleg már abban a stádiumban megérezte a többi diák, hogy valami nincs rendben. A gyerekek nagyon érzékenyek és őszinték. Mindenféle filter nélkül tartanak brutális tükröt az ember elé, amivel valaki vagy tud kezdeni valamit, vagy nem.

Évek teltek el és az akkori gúnynévből szépen lassan valóság lett. Még pár esztendővel ezelőtt sem gondoltam volna, hogy egyszer akkora számot fog mutatni a mérleg mint 2017-ben amikor eldöntöttem, hogy megálljt parancsolok a folyamatnak és helyrehozom az életemet. 140,3kg… Ennyi volt pontosan ami megjelent a kijelzőn amikor ráálltam az általam oly mélyen meggyűlölt szerkezet üveglapjára.

Ilyen súllyal egy igazi „dagadt disznót” már régen levágtak volna… – gondoltam akkor magamban, és megszületett az elhatározás ami életem legjobbja volt eddig.

Ekkorra már hónapok óta nyüstölt a terapeutám mindenféle eszközzel, hogy elinduljon végre valami, de csak nem adtam be a derekamat semmire sem. (Na igen, az ellenállásban is ugyanolyan kitartónak bizonyultam mint az evésben…) Utólag elmesélte, hogy már tehetetlennek érezte magát. Pedig csak türelmesnek kellett még egy picit lennie, mert bennem már megvolt az irány, csak vártam egy kicsit, hogy szülinapi ajándékként jelenthessem be neki a nagy hírt, hogy a munkájának van gyümölcse, és megvan az is hogy mit fogok azért tenni, hogy ne essek össze valamelyik utcasarkon mert a szívem feladja a szolgálatot.

2014. A diplomaosztómon, 122kg.

Lehet teátrálisan hangzik, de tényleg ekkora veszélyben voltam. Maximum két saroknyi távolságot tudtam megtenni „kényelmesen” egyhuzamban az utcán. Persze a másodiknál már erősen dobogott a szívem, gyorsabban lihegtem mint a kutyák a nyári forróságban és elkezdtek fájni az ízületeim is. Esténként felvizesedett, zsibbadó lábbal feküdtem az ágyban, amit volt hogy még az sem mulasztott el, hogyha felpolcoltam egész éjszakára. Mint valami 95 éves vénasszony a dubai hőségben úgy üzemeltem egy kicsit is melegebb napon. Ez egyszerűen már nem volt élet és egyedül sem tudtam már ellene tenni, túlnőtt rajtam a probléma.

Végül úgy döntöttem, hogy amennyiben lehetséges, gyomorszűkítő műtétet fogok csináltatni. Rengeteget olvastam, bújtam a netet, kivizsgálásokra jártam, orvosokkal konzultáltam, hogy megtudjam mivel jár a műtét, alkalmas vagyok-e rá, milyen verziói és azoknak milyen kockázatai vannak és hogy mit jelent, milyen változtatásokat igényel az utána következő új élet stb. Mentem előre mint egy buldózer és csak a cél lebegett a szemem előtt, mindent meg akartam tenni, hogy sikerüljön végre megszabadulnom a fölös kilóktól.

Az én projektem volt ez, senkit sem engedtem a közelébe. Annyiszor akarta már más hogy lefogyjak, hogy szerettem volna ha ez most csak és kizárólag rólam szól, és csak azért történik, mert én ezt szeretném, mert én szeretem magamat annyira, hogy végigcsináljam.

Nagy vízválasztó ám a fogyás, és a legnagyobb próbatétel nem is a diétával vagy az edzéssel kapcsolatos, hanem inkább a lelki folyamatokban keresendő.

Itt jöttek amúgy az első csalódások emberekben, akik nem értették meg, hogy van ami privát dolog és hogy most nem vagyok annyira hozzáférhető, most nem szorítom a saját érdekeimet minden áron háttérbe miattuk, és végre én lettem az első magamnak – ami valahol így is van rendjén. Viszont ezt inkább egy másik cikkben fejtem majd ki, mert külön fejezetet érdemel.

Photo: Pixabay

Mesélek inkább arról, hogy hogyan indult el az a folyamat, amiben most is benne vagyok. Először az éppen aktuális romokba dőlő párkapcsolatom miatt kerültem el a pszichológusomhoz, aki a mai napra a mesteremmé vált. Újfent, az akkori élettársam (is) – bár ez a szó csak a státuszt jelöli, nem a köztünk lévő viszony minőségét – kihasználva a túlsúlyom okozta lelkinyomoromat, odaadásomat, szeretetéhségemet és limitált helyzetemet, minden eszközzel manipulált és fordította a saját javára az eseményeket amivel majdnem tönkre is tette az életemet. Ezt én sokáig hagytam és még tovább hagytam volna, ha nincs mellettem senki.

A pozitív önértékelést még csak nyomokban sem lehetett bennem felfedezni akkoriban.

Szerencsére nem sikerült neki, mert az eredetileg megmentő célú párterápiának induló találkozókból elválás lett, ami mindkettőnk számára jó megoldás volt – talál legbelül ezt ő is tudja, – az én jövőm szempontjából pedig valódi életmentés. Majd ahogy erről a pusztító kapcsolatról leváltam, jöhetett a gyógyulás, utána pedig a személyiségem fejlesztése: új életvezetés kialakítása, annak az új tudatállapotnak az elérése amivel már alkalmassá váltam a fogyókúrára, majd a nagy menet: maga a fogyás…

A fiatal korom óta sok-sok vakvágányra futott ismerkedés és megannyi hosszútávon szintén sikertelen fogyókúrás próbálkozás, a segítő szándékú, de tehetetlen család, a jojózva gyarapodó kilók és a közben kitartó kegyetlenséggel múló idő mind azt mutatják, hogy csak akkor lehetséges az ideális testsúly elérése, ha azt az emberfia vagy -lánya eldönti és önmaga akarja.

El nem tudom mondani mennyien szerették volna megváltani az életemet, a legjobb szándékkal és szeretettel. A szüleimtől kezdve, az orvosismerősökön át, a barátokig, de még volt olyan tanárom is aki eltökélte, hogy segít rajtam… Viszont megannyian kudarcot vallottak, mert nem én és nem magam miatt akartam megcsinálni. Sajnos nem voltam rá készen akkoriban, és így bukásra is volt ítélve az összes. Így utólag is sajnálom, és elnézést kérek mindenkitől aki segíteni akart és csak falakba ütközött és/vagy a sikertelenség lett a jussa. Azt hiszem “kicsit” későn érő típus vagyok…

Lényeg a lényeg, évekig zárkóztam el, titkoltam ami fájt, hogy hogyan éltem meg legbelül a kövérséget, hogy hogyan használnak ki mások, hogy evés- és önképzavarokkal küszködtem, hogy nem volt nap amikor ne kerültem volna megalázó helyzetbe és ne kaptam volna valamilyen csúnya beszólást, reakciót a súlyom miatt az utcán, miközben a túlélésre koncentrálva, az irányítást teljesen elveszítve megállíthatatlan szorgalommal növekedtek rajtam a „védelmező” zsírpárnák.

Photo: Shashank Kumawat

Sajnos nem egyedi eset az enyém. A pszichés nyomás megléte szempontjából teljesen mindegy, hogy honnan jön egy elhízott ember, hogy melyik nemhez tartozik – igen, a férfiakat is ugyanúgy megviseli a túlsúly, csak róluk kevesebb szó esik – milyen körülmények között él, hány éves , van-e párja, milyen beosztásban van stb.

Minden elhízott emberre komoly nyomás nehezedik mind lelki, mind fizikai, mind társadalmi szempontból.

Ezzel pedig igenis foglalkozni kell. Nem szabad félvállról venni a problémát, mert a súly gyarapodásával ezek a terhek exponenciálisan növekednek és a végén egy – rossz esetben akár visszafordíthatatlan – lefelé ívelő spirálban találhatja magát az ember, ahonnan felkapaszkodni maga a pokol. Lehetséges, de minél előrehaladottabb a probléma annál kisebb a sikeres végkimenetel esélye, mert annál nehezebb leküzdeni és a végsőkig kitartva a célig vinni a folyamatot. Én már csak tudom… Eléggé sokáig húzódott el ez nálam…

Minden esetre egy biztos, két héttel a műtétem előtt amikor bizonyossá vált az időpontom, még egyszer leültem egy fehér lap elé és újra számot vetettem, hogy helyes döntést hozok-e meg. Leírtam, hogy ha megcsináltatom a műtétet annak milyen pozitív és negatív hozománya lesz, és milyen pro és kontra érvek szólnak ellene. Mivel a mérleg nyelve annyira egyértelműen jelezte, hogy jó döntést hoztam így az összes kételyem elszállt és az utána következő kihívásoknál – igen, még akkor is voltak ám váratlan megoldandók… – már anyatigrisként harcoltam az utamért, és mosollyal az arcomon vártam a nagy napot, amit mára piros betűs ünnepként, az újjászületésem napjaként jelölök a naptárban.

Folyt. Köv.

Leave a Comment

Lépj velem kapcsolatba!

Kedves Látogató! Kérdezz bátran tőlem emailben és amint tudok válaszolok Neked.

Not readable? Change text. captcha txt

Start typing and press Enter to search